Hisz ezzel kezdődött a hippikor!

A vietnami háború több szempontból is az első indokínai háború folytatásának tekinthető, melyet Franciaország vívott volt gyarmata, Indokína visszaszerzéséért. Ehhez az Egyesült Államok a Truman-doktrínának megfelelően jelentős pénzügyi és logisztikai támogatást nyújtott, a háború végső éveiben a költségek túlnyomó részét magára vállalva. 1954-ben a francia gyarmati hadsereg döntő vereséget szenvedett a Dien Bien Phu-i csatában.

A választások felfüggesztése után a Nemzeti Felszabadítási Front azonban felkelést indított a dél-vietnami kormány ellen. Az Egyesült Államok, hogy a kormányt a felkelő gerillák elleni harcban segítse, katonai tanácsadókat küldött az országba. Észak-Vietnam – mely maga is segítséget kapott a Szovjetuniótól és Kínától – a Nemzeti Felszabadítási Frontot támogatta fegyverekkel, hadianyaggal, tanácsadókkal, valamint reguláris csapatok küldésével.

Az 1950-es évek végére az Egyesült Államok a beavatkozás ideologizálására dominóelméletet használta fel, mely szerint ha egy térség egy országa kommunista befolyás alá kerül, akkor az láncreakciószerűen a környező országokban is magával hozza a kommunista hatalomátvételt illetve a szovjet uralom befolyását.

Az Egyesült Államok már az 50-es évektől kezdve küldött katonai szakértőket a térségbe. Az évek során három egymást követő amerikai elnök – Eisenhower, Kennedy és Johnson – növelte, Richard Nixon pedig fenntartotta az amerikai szerepvállalás mértékét. Mindez az amerikai katonai vezetés tanácsa ellenére történt, amely óvott egy nagyobb ázsiai szárazföldi háborútól.

Az Egyesült Államok hivatalosan sohasem üzent hadat – a korabeli amerikai sajtó nem is háborúként, hanem „vietnami konfliktus"-ként hivatkozott az eseményekre.